Tudtad, hogy a Zala folyó egykor a Drávába ömlött, és csak később „találta meg” a Balatont? A Dunántúl vízhálózatának története nemcsak izgalmas földtani kirakós, hanem valódi földtörténeti kalandregény is: medrek vándorolnak, folyók „bekebelezik” egymást, és még a Balaton is csak a legutolsó fejezetben lép színre. Ismerd meg, hogyan formálta át a természet ecsetvonásokkal a térséget – és hogyan lett a Zala a Balaton legfőbb táplálója.

A negyedidőszak és a felszínformálás jelentősége

A 2,58 millió évvel ezelőttől napjainkig tartó ún. negyedidőszakot elsősorban az különbözteti meg a földtörténet korábbi szakaszaitól, hogy az ekkor végbement felszínalakító folyamatok és az általuk létrehozott felszínformák meghatározói a mai földrajzi környezet arculatának.

Így van ez a folyóhálózat fejlődésével kapcsolatban is.

A pleisztocén kor felszínfejlődése

A pleisztocén kor (2,58 – 0,01 millió évvel ezelőtt) egyik legérdekesebb – és a mai vízhálózat, sőt a domborzat szempontjából is sorsdöntő – felszínfejlődési folyamata a folyómedrek vándorlása és a folyóteraszok, hordalékkúpok kialakulása, melyet alapvetően meghatározott az egykoron itt hullámzó, a feltöltődéssel lassan visszahúzódó Pannon-tó (lásd: Az ősi Pannon-tó öröksége).

Az Ős-Duna nyugati vándorlása

A Kárpát-medencében megjelenő Ős-Duna kezdetben az ország nyugati részén kanyarogva folyt a befogadó víztestet jelentő, folyamatosan visszahúzódó Pannon-tóba.

Ezen irányát valószínűleg a pleisztocén elejéig megtartotta.

A Duna irányváltása és következményei

A legnagyobb mértékű és hatású vízrajzi változás a Kárpát-medencében a pliocén–pleisztocén átmenet időszakában zajlott le, amikor létrejött a Duna visegrádi völgyszakasza (ebből fejlődött ki a napjainkban ismert Dunakanyar), amivel a folyó elterelődött a mai Pesti-síkság, tehát az ország közepe felé.

A Duna ilyen mértékű folyásirány-változása óhatatlanul érintette valamennyi korábbi dunántúli mellékfolyóját.

A Zala története: vándorlás és bekebelezés

Sajátosan fejlődött a Közép-Dunántúl vízhálózata, melynek egyik legcifrább története a Zala sorsának (medrének) alakulása. 

A Rába már nagyjából a mai csapásának megfelelő irányban folyt a Kisalföld felé. Kezdetben ebbe torkollott bele a délről északra folyó Ős-Marcal, abba pedig az Ős-Zala.

Ezt a képet „festette át” a természet, ecsetként használva a Zalát.

Egy már nem létező, északról délre áramló folyó (amelynek maradványa a mai vízfolyás Zalaszentgrót és Zalavár közötti szakasza) hátráló eróziós hatása (a vízfolyások a forrásvidékhez közeli, felsőbb szakaszaikon a folyásiránnyal ellentétes irányban törvényszerűen belevágódnak az alapkőzetbe, mint „forró kés a vajba”) elérte az Ős-Zalát – lényegében „megvágta” a völgyét –, így a saját medrébe terelve mintegy „bekebelezte” azt.

A Zala új iránya és a Balaton születése

Ettől kezdve a Zala egy éles kanyarral Türje vonalától dél felé folyt és – Balaton még nem lévén – kezdetben a Drávába ömlött. Majd később a Balaton (a tó összefüggő víztükre mindössze kb. 5000 éves!) majdani vizét befogadó süllyedék fokozatos mélyülése maga felé terelte a Zalát, ami így az utóbbi pár millió évben egy jókora medertáncot lejtve vált a Balatont tápláló, illetve térségünket éltető legnagyobb folyóvá.

Az ősi Pannon-tó öröksége

Képzeld el, hogy a Balaton helyén egykor egy hatalmas, ezer méternél is mélyebb tó hullámzott – négyszázszor nagyobb területen! A Pannon-tó története nemcsak lenyűgöző földtani múlt, hanem ma is formáló erejű örökség: ásványkincseink, termékeny talajaink, sőt egyes legendák is innen erednek. Fedezd fel, hogyan változtatta meg a Dunántúlt egy ősi tó, amely örökre nyomot hagyott!

Egy évmilliókon át hullámzó beltenger

A gigászi méretű – legnagyobb kiterjedése idején a Balatonnál több mint négyszázszor nagyobb területű –, egykori Pannon-tó vize évmilliókon (kb. 12 – 8,5 millió évvel ezelőtt) keresztül hullámzott térségünkben is.

A környező hegységek kiemelkedése következtében a víztömeg fokozatosan elzáródott a világtengerektől, vize fokozatosan kiédesedett, majd medencéje lassan feltöltődött üledékekkel.

Elzártságának köszönhetően élővilága egyedi volt, számos bennszülött (endemikus) fajjal.

A Pannon-tó születése: nem egyik napról a másikra

A Pannon-tó tehát nem a semmiből született, nem egy szempillantás alatt jelent meg a Kárpát-medencében: évmilliók alatt, jóval nagyobb víztestekből záródott el, elsősorban a tektonika örökös, lassú táncának és a csapadékviszonyok változásának köszönhetően.

Születése „dátumának” azt tekinthetjük, amikor önálló, a világterektől szinte teljesen elzárt víztestként jelent meg a földtörténet színpadán.

Mély vizek és változatos partok

Mélysége bizonyos helyeken meghaladta az ezer métert, másutt természetesen sekélyebb részek helyezkedtek el: lagúnák, folyódelták és elszigetelt kis tavak változatos vízivilágot hozhattak létre. 

A tó magasabb vízállásainak idején a hegységperemeken sziklás partszakaszok alakultak ki, melyek nyomait sok helyen, például a Keszthelyi-hegységben és a Mecsekben is megtalálták.

A feltöltődés kora – a Pannon-tó „kivonulása”

Nagy kiterjedése és mélysége ellenére a főleg Alpi–Kárpáti hegységperemek felől beömlő folyók, iszonyatos mennyiségű hordalékot szállítva feltöltötték, és kb. 6,5 millió év alatt „lekísérték a színpadról”.

Mit hagyott maga után?

Ebből a hordalékból keletkeztek a ma ismert, javarészt homokból, agyagból és kőzetlisztből álló pannon képződmények – amelyek fontos ásványi nyersanyagokat (pl. kőolajat), illetve víztartó rétegeket is rejtenek – meghatározóak a Dunántúl felszínének jelentős részén, így a Zalai-dombság területén is.

A Dunántúlon számos helyen megtalálható pannon Somlói Formáció agyagmárgás, lemezesen rétegzett kőzetliszt és finom-aprószemű homok üledékein termékeny talaj képződött.

E pannon formáció rétegeiben akár a mondavilágból ismert ún. „tihanyi kecskekörmöt” is megtalálhatjuk, amely valójában egy kagylófaj (Congeria ungalacaprae) koptatott héjmaradványa.

Az utolsó tavak és a búcsú

Érdekesség, hogy a tófeltöltés dandárját elvégző nagyobb folyók irányultsága (ÉNy, É, ÉK felől folytak) miatt a Pannon-tó dél–délkelet felé töltődött fel: gyorsított filmfelvételként elképzelve, mintha kivonult volna mai Magyarország területéről. 

Emiatt kisebb tavak még nagyon sokáig léteztek a mai horvátországi Szlavónia és Észak-Szerbia területén, de ezek – merőben más méretük, jellegük és faunájuk lévén – nem tekinthetők az egykori Pannon-tó utódainak.

Képzeld el, hogy ahol ma a Keszthelyi-hegység dolomitos bércei emelkednek, ott egykor trópusi tenger hullámzott. A táj, amit öröknek hiszünk, valójában csak vendég a földtörténet színpadán. Hogyan lesz a trópusok sekély vízéből magyar hegyvidék? Miért repedezik a dolomit? És hogyan hat ez ma a helyi gazdálkodásra? Utazz vissza évmilliókat – egy különleges, kőzetekbe írt történetbe.

A felszín: csak látszólag állandó

Hegység, síkság, sziget, tenger, folyó, tó: csupa olyan fogalom, melyek egy emberi élethez képest tűnnek állandónak, de a Föld szemszögéből némelyikük csupán pillanatokra felvillanó képek.

A bolygónkat felépítő kőzetek folyamatosan mozgásban vannak.

A megfőtt tojáson lévő összetört héjdarabokhoz hasonlatosan a földfelszín egészét kitöltő kőzetlemezek soha véget nem érő utazásban vannak az alattuk lévő képlékeny anyag segítségével.

Bizonyos részeik egymásra, egymás alá torlódnak vagy üledékek felgyűrődésével hatalmas hegyláncokat hoznak létre, de a kőzettömegek lesüllyedésével árkok, akár tavak, sőt tengerek medencei is kialakulhatnak.

Így fordulhat elő az, hogy a felszínből kiemelkedő Keszthelyi-hegység fő kőzetanyagát jelentő dolomit és mészkő egy olyan – innen több ezer kilométerre fekvő – egykori trópusi tenger sekély vizeiben ülepedett le, mely már több tízmillió éve nem is létezik.

Olyan látvány fogadná a képzeletben arra utazót, mint amilyen ma a Bahamák paradicsomi állapotokat idéző térségében tárul elénk.

Északon vulkán, délen trópusi tenger emléke

Míg a Keszthelyi-hegység északi tömbjét a fiatal (mindössze néhány millió éves) vulkanikus kőzetek határozzák meg, addig délen (így Rezi, Cserszegtomaj közelében is) javarészt jóval idősebb, a fentebb említett trópusi tengerekben keletkezett dolomitot találunk.

Az Alpokban is nagy területen előforduló ún. Fődolomit képződményei mellett foltszerűen találjuk meg a több mint 200 millió éve képződött Rezi Dolomitot.

A Keszthelyi-fennsíkot észak–déli irányú völgyhálózat és mikrotektonikus törésvonalak szabdalják. A sekély termőréteg és a változatos domborzat miatt a terület több mint 70%-ban erdősült.

A karsztos felszín egész évben vízhiányos, sajátos ökológiai jellemzőkkel.

A fennsíkot hegyközi medencék tagolják, és mélytörések határolják (pl. Hévízi- és Edericsi-törés). A szerkezeti vonalak miatt szeizmikusan érzékeny terület.

A mai tájhasználat természeti alapja

A repedezett, aprózódásra amúgy is hajlamos dolomit kőzetanyagának lejtőtörmelékén kialakult talajok jelentik az itteni tájhasználat egyik természeti alapját.

Termelőink közül néhányan a Keszthelyi-fennsík nyugati peremén gazdálkodnak, amely tevékenységet itt alapvetően meghatározza a 350–440 m magas sasbércekből – vetődések által határolt, kiemelkedő rögökből – álló fennsík közelsége.

Tízezer évvel ezelőtt az éghajlat gyors felmelegedése lavinaként indította el a természet válaszreakcióit: özönvizek, lejtőomlások, kőzetpusztulás. A táj, amin ma sétálunk, nem évszázadok alatt született, hanem a klíma és a víz közös, drámai alkotása. Tudtad, hogy a Zala völgyének feneke is egy „időfolyó” által lerakott hordalék? Fedezd fel, hogyan vált a földfelszín az éghajlatváltozás egyik legérzékenyebb térképévé.

A klímaváltozás: nemcsak modern jelenség

A klímaváltozás szót olvasva sokan már unottan lapoznak tovább, annyiszor hallják ezt a szót. 

Fontos azonban megérteni azt, hogy a Föld történetében nagyon sokszor – akár igen rövid idő alatt – megváltozott az éghajlat. A nagyobb klimatikus ciklusokon belül pedig kisebb-nagyobb lehűlések és felmelegedések váltakoztak.

Az éghajlatváltozás láncreakciója

Ha megváltozik az éghajlat és így az időjárás, az további folyamatok egymásra épülő láncolatát indítja el. Nem csak az élő környezet elemei (növények, állatok stb.) változnak meg, hanem az élettelen közeg folyamatai is.

Amikor több millió év után, úgy tízezer évvel ezelőtt hirtelen elkezdett melegedni bolygónk éghajlata, akkor ez az addigiakhoz képest lényegesen több csapadékot is jelentett kiadós esők formájában. A megnövekedett csapadékmennyiség nagyobb eróziós hatást jelentett: az egyes esőzések immáron több hordalékot voltak képesek lemosni a lejtőkről, völgyekből a folyókba.

Az egyre bővizűbb folyók pedig egyre nagyobb áradásokra voltak képesek, amikkel egyre több hordalékot tudtak szállítani és szétteríteni.

A domborzat átalakulása

Mindez pedig kihatott a domborzat átalakulására is: gyorsuló ütemben egyre tagoltabbá vált a földfelszín.

A hőmérséklet emelkedésével felgyorsultak a kémiai és fizikai folyamatok is: egyre jobban aprózódott és mállott az alapkőzet, amely elősegítette azt, hogy azokon egyre vastagabb és termékenyebb talajréteg alakuljon ki.

Összességében tehát drámai módon felgyorsult a már itt jelenlévő kőzetek azelőtt is végbemenő (fizikai és kémiai) átalakulása és áthalmozódása, illetve a földfelszín formálódása.

A lejtők alján: fiatal üledékek története

Térségünkben tehát számos helyen „üli meg” a lejtők, völgyek alsó peremi sávját olyan üledékanyag, ami a felette lévő alapkőzet lepusztulásával került oda (a fent említett folyamatok révén), javarészt az elmúlt pár tízezer évben, az éghajlat felmelegedésével.

Több helyen a ma is képződő üledékösszlet egészen szétterült a befogadó völgyekben: a Zala völgyében néhol a völgytalp felezővonaláig is eljutott.

A „kibocsátó” kőzet – melyből tehát ezen üledék származik – típusát tekintve lehet pannon homok (Somlói Formáció, Zalában ez a jellemzőbb) vagy a Keszthelyi-hegység anyagát is jelentő, tengeri eredetű karbonátos üledék (javarészt különféle dolomit, alárendelten mészkő képződmények).

Megjelenési formája leginkább apróbb szemű kőzettörmelékhez, kavicshoz, néhol homokhoz hasonlítható.

Tudtad, hogy a Dunántúl aranyat érő talajai valójában a jégkorszaki szelek ajándékai?

A lösz nem csupán egy poros földtani fogalom, hanem egy olyan „ősi recept”, amelyből a Kárpát-medence egyik legtermékenyebb talaja született. Ahol most szőlőművelés folyik és madarak fészkelnek löszfalakban, ott egykor szélviharok szállították a sárga port – évezredeken át. Ismerd meg, hogyan alakította át ez a különleges üledék a tájat, és miért életbevágó jelentőségű ma is, a fenntartható gazdálkodás szempontjából.

A lösz – amelynek neve a német lose (laza) szóból ered – üledékei a pleisztocén korban (2,58 – 0,01 millió évvel ezelőtt) keletkezett, főként a jégkorszakok idején.

Ez egy finom szemcséjű, sárgás színű üledék, amelyet a szél szállított és halmozott fel több tízezer év alatt. Kialakulásában az egykor Skandináviát beborító jégpajzstól délre található (periglaciális) környezet, a száraz, hideg klíma és a növényzet hiánya játszottak szerepet.

Az időnként tomboló szelek szárnyán idekerült poranyag forrásai a jégkorszaki folyók árterei és a száraz puszták voltak. A lerakódott por idővel meszes kötőanyaggal cementálódott, így alakult ki a lösz, amely jellegzetes függőleges repedésekkel rendelkezik.

Fontos kihangsúlyozni, hogy a pleisztocén nem magát a jégkort vagy jégkorszakot jelöl. Ezen koron belül voltak eljegesedési fázisok és (akár a mainál is) melegebb periódusok, ezeken belül pedig szintén előfordultak rövid hideg, meleg időszakok.

A táj formálása – a lösz öröksége

A lösz nagyon sajátságos formakinccsel ajándékozta meg a Kárpát-medencét, de főleg a Dunántúlt.

A meredeken leszakadó, akár 10 métert is elérő löszfalak, az egyedi élőhelyet (pl. a védett gyurgyalag, partifecske) is jelentő löszüregek, a szőlőhegyeket barázdáló többszáz éves löszmélyutak és a peremükön foncsorodó gyökerek mind-mind hozzátartoznak a földtörténeti múlt és a különböző földtani képződmények (kőzetek) által meghatározott, a számunkra oly kedves és karakteres tájképhez.

Termékenység és vízgazdálkodás

Löszös területeinken igen termékeny talajok képződtek; egyes termelőink termőterülete is löszfolton található.

Ez a tény már önmagában kitűnő alapját jelenti az itteni gazdálkodásnak, mégpedig nem csupán az üledéken képződött talajok termékenységének (magas humusztartalmának) köszönhetően, de a lösz kitűnő vízháztartása miatt is: ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a függőleges pórusoknak köszönhetően a szárazabb időszakokban is megfelelő mennyiségű víz lehet jelen a talajszelvényben.

Mai párhuzamok – por a Szaharából

Érdekesség, hogy bizonyos értelemben a napjainkban egyre gyakrabban a térségünket is elérő szaharai eredetű, szél által szállított finom poranyag is tekinthető löszképző nyersanyagnak.