Utolsó módósítás: 2025. május. 14. 14:25
Több mint ötven év méhésztapasztalat, apiterápiás tudás és termelői magyar méz Zalaszentgrótról – a Skapér Méhészetben minden csepp számít.
Tudtad, hogy a Zala folyó egykor a Drávába ömlött, és csak később „találta meg” a Balatont? A Dunántúl vízhálózatának története nemcsak izgalmas földtani kirakós, hanem valódi földtörténeti kalandregény is: medrek vándorolnak, folyók „bekebelezik” egymást, és még a Balaton is csak a legutolsó fejezetben lép színre. Ismerd meg, hogyan formálta át a természet ecsetvonásokkal a térséget – és hogyan lett a Zala a Balaton legfőbb táplálója.
A 2,58 millió évvel ezelőttől napjainkig tartó ún. negyedidőszakot elsősorban az különbözteti meg a földtörténet korábbi szakaszaitól, hogy az ekkor végbement felszínalakító folyamatok és az általuk létrehozott felszínformák meghatározói a mai földrajzi környezet arculatának.
Így van ez a folyóhálózat fejlődésével kapcsolatban is.
A pleisztocén kor (2,58 – 0,01 millió évvel ezelőtt) egyik legérdekesebb – és a mai vízhálózat, sőt a domborzat szempontjából is sorsdöntő – felszínfejlődési folyamata a folyómedrek vándorlása és a folyóteraszok, hordalékkúpok kialakulása, melyet alapvetően meghatározott az egykoron itt hullámzó, a feltöltődéssel lassan visszahúzódó Pannon-tó (lásd: Az ősi Pannon-tó öröksége).
A Kárpát-medencében megjelenő Ős-Duna kezdetben az ország nyugati részén kanyarogva folyt a befogadó víztestet jelentő, folyamatosan visszahúzódó Pannon-tóba.
Ezen irányát valószínűleg a pleisztocén elejéig megtartotta.
A legnagyobb mértékű és hatású vízrajzi változás a Kárpát-medencében a pliocén–pleisztocén átmenet időszakában zajlott le, amikor létrejött a Duna visegrádi völgyszakasza (ebből fejlődött ki a napjainkban ismert Dunakanyar), amivel a folyó elterelődött a mai Pesti-síkság, tehát az ország közepe felé.
A Duna ilyen mértékű folyásirány-változása óhatatlanul érintette valamennyi korábbi dunántúli mellékfolyóját.
Sajátosan fejlődött a Közép-Dunántúl vízhálózata, melynek egyik legcifrább története a Zala sorsának (medrének) alakulása.
A Rába már nagyjából a mai csapásának megfelelő irányban folyt a Kisalföld felé. Kezdetben ebbe torkollott bele a délről északra folyó Ős-Marcal, abba pedig az Ős-Zala.
Ezt a képet „festette át” a természet, ecsetként használva a Zalát.
Egy már nem létező, északról délre áramló folyó (amelynek maradványa a mai vízfolyás Zalaszentgrót és Zalavár közötti szakasza) hátráló eróziós hatása (a vízfolyások a forrásvidékhez közeli, felsőbb szakaszaikon a folyásiránnyal ellentétes irányban törvényszerűen belevágódnak az alapkőzetbe, mint „forró kés a vajba”) elérte az Ős-Zalát – lényegében „megvágta” a völgyét –, így a saját medrébe terelve mintegy „bekebelezte” azt.
Ettől kezdve a Zala egy éles kanyarral Türje vonalától dél felé folyt és – Balaton még nem lévén – kezdetben a Drávába ömlött. Majd később a Balaton (a tó összefüggő víztükre mindössze kb. 5000 éves!) majdani vizét befogadó süllyedék fokozatos mélyülése maga felé terelte a Zalát, ami így az utóbbi pár millió évben egy jókora medertáncot lejtve vált a Balatont tápláló, illetve térségünket éltető legnagyobb folyóvá.
Utolsó módósítás: 2021. június. 07. 11:13